Jurij Bujda Bücher

Román Modrá krev (2011) je vyprávěním o Idě Zmojro, ženě, která zažila strmou cestu ke slávě a ještě strmější pád na dno. Za filmovou roli Mášenky, kterou miloval celý národ, dostala prémii od Stalina. Po nešťastných okolnostech se ale musí vrátit do rodného Čudova, kde po válce žijí už jen opilci, ztroskotanci a blázni. V příběhu, založeném na skutečném osudu významné sovětské herečky, sledujeme, jak se ze života jednotlivce vytváří legenda. Stalinské období je pak svou tragickou a zároveň absurdně komickou podobou pro takové legendy perfektním rámcem. Jurij Bujda (1954) ve svém vyprávění s humorem i krutostí navazuje na nejlepší tradici ruského románu. Autor byl v Rusku za své dílo oceněn prestižní cenou Apollona Grigorjeva a jeho knihy vychází v několika jazycích.

Kalinyingrád ma valószínűleg az egyik legfurcsább hely Európában. Kant egykori lakóhelye, a porosz Königsberg 1945-ben vált szovjet várossá: a német lakosságot kitelepítették, a helyére oroszok költöztek. A Szovjetunió szétesése után a németek, oroszok és balti népek olvasztótégelyévé vált kalinyingrádi körzet Oroszországhoz tartozik ugyan, de a határaival nem érintkezik, el van vágva az „anyaországtól”. A terület hétszázötven éves történetéből jó félévszázadnyi az orosz és hét évszázadnyi a porosz. Ugyanakkor a második világháború után éppen ezt a hétszáz évet kellett volna ideológiai okokból eltörölni, elfelejteni, és létrehozni a város orosz történetét. Jurij Bujda ezt a furcsa világot tárja az olvasó elé, a klasszikus orosz irodalom legjobb hagyományait követve. A könyv érdekfeszítő, a képzelet és a valóság határán mozgó történetei, képtelen gúnynevekkel azonosuló, groteszk hősei az orosz irodalomból ismert nagy sorskérdéseket vetik fel – remek, leginkább talán a mágikus realizmushoz hasonló stílusú elbeszélésekben.

Poviedky Pruskej nevesty spája do jedného celku predovšetkým miesto deja - je to autorovo rodisko mestečko Znamensk (predtým Welau) takmer v strede Kaliningradskej oblasti, ale aj jednotlivé postavy, ktoré voľne prechádzajú z príbehu do príbehu, v jednom sú centrálnymi hrdinami, v ostatných iba nahrávačmi či štatistami, dohromady však Bujdove poviedky vytvarajú akúsi kroniku tohto mestečka, vyrozprávanú vynaliezavým, ale pritom spontánnym rozprávačom (nie náhodou kritika v Bujdovej próze vyzdvihla práve „návrat rozprávača” do literatúry). Môžeme sa škriepiť, či je jeho rozprávačstvo väčšmi marquézovského alebo gogoľovského typu (sám autor sa hlási najmä ku Gogoľovi a Platonovi, ale našli by sme u neho aj príbuznosť s Bulgakovom, Buninom či Nabokovom), nedá sa mu však uprieť strhujúca pútavosť a podmanivé čaro.